Az egyik első könyv, ami a kezembe akadt, Gertrud Franck: Öngyógyító kiskert c. mű volt 1980-ból.

A német szerző azt javasolta, hogy a teljes területet adjuk oda a növényeknek, ne is hagyjunk a sorok között utakat. Elsőként mindent vessünk be spenóttal, majd amikor az megnő, lekaszáljuk, lekapáljuk a tetejét, és beleültetünk ebbe a talajba. A spenót gyökerei lazítják a talajt (2022 után tudtam már, hogy ez fontos lesz nekem), szóval eléggé optimista voltam.

Az „igazi” növényeket pedig ezután ülteti el, különböző sortávokra.

Ahogy ez nekem sikerült:

• A spenót nem annyira akart kikelni, a gyomok beelőzték
• Sok helyen nem is voltam elég drasztikus, és a csodaszép árvacsalán, orvosi pemetefű, cickafarkbokrokat nem akartam bántani, így sok helyen ezek megmaradtak
• Az utak hiánya miatt kb sehol nem lehetett taposás nélkül közlekedni (de amikor megtettem, akkor még jobban összejártam az amúgy sem porhanyós földemet)
• Továbbra sem nagyon ástam, így a talaj még jobban összetömörödött
• És amúgy trágyázás sem volt igazán

Ennek és Őry Barnabás: A 3 órás kert könyvének és tanfolyamának köszönhetően (nem szponzorált, csak elég sokat tanultam belőle, ezért említem meg) megismerkedtem a 75 centiméter széles „standard” ágyások fogalmával. Ez azt jelenti, hogy egy 75 centiméter széles, és valamilyen hosszúságú ágyásokban gondolkozol és számolsz. Az ágyások között pedig helyet hagyunk, hogy el tudjunk menni gyalog és talicskával is (50-70 centi)

Így elkezdtem átalakítani a rendszeremet ágyásosra, bár kicsit furcsán, mert össze-vissza irányban voltak az ágyások (volt, ami 70 fokos szöget zárt be az úttal! 🫣), de kb. minden második hosszában, a többi keresztben volt, szóval lólépésben kellett haladni. Jah, és elengedtem egy – később 34 kilósra hízó – főzőtököt a „kis” 6-7 méteres indáival, hogy még inkább ugrálni kelljen.

A legjobb az lett volna, ha elindulok a 75 centi széles ágyásokkal, 50-70 centis utakkal közöttük, a kerti központi útra merőlegesen, és pont. (Így van most).